"Számosan megkérdőjelezik, hogy Roosevelt helyesen cselekedett, amikor a New Deal idején beavatkozott a gazdaságba. Olyan csatákat vívnak, amelyekről azt hittem, már régen eldőltek.”
Barack Obama
Tanuljunk a múlt sikereiből! Az 1929-es világválsághoz a zabolátlan szabadpiac vezetett, és a John Maynard Keynes által javasolt, a kormányzat aktív szerepvállalására épülő gazdaságpolitika jelentette belőle a kiutat. Ha elejét akarjuk venni a mostani válság elmélyülésének, Keynes receptjét kell követnünk, amely egyszer már bevált, méghozzá leglátványosabban a roosevelti New Deal formájában.
Egyetérteni látszik ebben a demokrata Barack Obamától Ben Bernankén, az ideológiailag el nem kötelezett Fed-elnökön és a gaullista Nicolas Sarkozyn át a szocialista kormányban ténykedő Bajnai Gordonig mindenki. Az egyetértők széles körénél talán csak a konszenzus kialakulásának gyorsasága volt meglepőbb. Aki pedig megkérdőjelezi a javasolt régi-új gyógymódot, ha nem vigyáz, könnyen a politikailag inkorrektek táborában találhatja magát. Már csak ezért is sürgős és fontos feladat felhívni a figyelmet a keynesi recepttel szemben felhozható érvekre. Akad belőlük jópár.
De idézzük fel először is, miben állt Keynes javaslata! Elgondolása szerint egyedül a kormányzati kiadások gyors és igen jelentős növelése – egyfajta „fiskális stimulus” – ránthatja ki a gazdaságot a válságból. A krízis oka, hogy a piaci kereslet visszaesése miatt rengeteg erőforrás (tőke és munkaerő) marad kihasználatlanul. A hiányzó kereslet pedig állami beruházási és támogatási programokkal pótolható. Ha segít az állam, újraindulhatnak a gépsorok, megelőzhetők az elbocsátások. Aki mégis állás nélkül maradna, a kormányzati nagyberuházásokon talál munkát. Ráadásul a kormányzati forrásokból részesülők jövedelme nő, így maguk is keresletet támasztanak a legkülönbözőbb áruk és szolgáltatások iránt. A költségvetési kiadások hatása multiplikálódik, egy dollár kiadás több mint egy dollárral növeli a nemzeti összterméket.
Nézzük a szkeptikusok érveit! A politikusok előszeretettel fogalmaznak úgy, hogy az állam „megsegíti” a gazdaságot. Mintha az államnak lennének a gazdaságtól független forrásai. Természetesen legfeljebb arról lehet szó, hogy a gazdaság segíti meg önmagát a kormányzat közreműködésével. A költségvetési kiadások ugyanis csak a gazdaságban megtermelt jövedelemből finanszírozhatók adó vagy kölcsönök útján. A „fiskális stimulusért” tehát jelentős árat kell fizetni: vagy a lakossági fogyasztás esik vissza, vagy a megtakarítások és az utóbbin alapuló magánberuházások.
A keynesi javaslat lényege eszerint nem más, mint hogy a piaci beruházásokat és fogyasztást fel kell váltania az állam által irányított beruházásoknak és fogyasztásnak. A recept tehát végső soron azon a hiten alapul, hogy az állam a piacnál jóval hatékonyabban képes az időlegesen parlagon heverő erőforrásokat bevonni a termelésbe.
Ez azonban a legkevésbé sem magától értetődő. Természetesen mindig vannak olyan beruházások, amelyeket célszerű lehet az államra hagyni, de a vállalati és fogyasztói döntések széles körét aligha szerencsés a kormányzatra bízni. Ezt mutatják nemcsak a tervgazdaság tapasztalatai, de az utóbbi hónapok kudarcot valló mentőcsomagjai is. Az amerikai bankszektor például szabályos fekete lyukként nyelt el tavaly november óta 200 milliárd dollárnyi kormányzati segélyt.
Teljes cikk: http://index.hu/velemeny/jegyzet/2009/02/19/a_keynesizmus_kisertete - Index
